Elvált Férfi Gyerekkel, Na ne már? Miaz?

1.,

Elvált Férfiak Társasága – Édesapa  is csak egy van!

Írásommal a  válófélben lévő és még bizonytalan apáknak illetve édesanyáknak szeretnék egy kis betekintést nyújtani az  élethelyzetemen keresztül, hogy  a társadalmi dogmák ellenére, egy elvált apa is képes a munkája mellett gondoskodni és nevelni a gyermekeit. Ezáltal mindkét szülő az elválás ellenére, teljes értékű szülőként „működhet. Igyekszem folyamatosan, több bejegyzésben, egy- egy témakört kibontva, praktikus tanácsokkal szolgálni, mert tapasztalataim alapján ez a  helyzet a legtöbb ember számára nem ismert és nehezen érthető, értelmezhető mind a munkahelyeken, párkapcsolatokban, mind pedig iskolában vagy egyéb napi dolgok kapcsán.

Mára, az eltelt közel öt év tapasztalata alapján meggyőződésem , hogy a helyzethez mérten mindannyiunk számára a legjobb megoldást találtuk meg. Bízom abban, hogy írásommal példaként szolgálhatunk mások számára is , akik a sajnálatos módon válófélben vannak. Nem kell feltétlenül vasánapi apukává válni vagy tenni az édesapákat! Létezik ennél mindenki számára jobb megoldás!

Közel a negyvenhez vicces arra gondolni, hogy harmincegynéhány évvel ezelőtt, ha megkérdeztek mi szeretnék lenni ha nagy leszek, három dolgot mondtam sorrendben: Apuka, Vadász vagy Űrhajós. Nos ebből egy, már biztosan sikerült, Apuka vagyok. Nagyszerű és csodálatos dolog apának lenni, s hűen gyermeki vágyaimhoz életem egyik legfontosabb vonalvezetője e szerepkörnek való megfelelés. Az élet azonban sokszor bonyolultabb mint gyermekkorunk felhőtlen kékje, így lassan ötödik éve, hogy   tíz esztendeig tartó érzelmekkel teli, de viharos házasságunk végére pontot tettünk. Beláttuk, más értékek mentén gondolkodunk az élet számos területén. Megértéssel, törődéssel, de szilárd elhatározással választottuk külön életünk szálait. Nem volt sem egyszerű, sem pedig könnyű, de egy közös élet lezárása, senkinek sem  az.  Hogy kinek  miért nem, az már egyéni. Van akinél az anyagiak, a  körülmények, rokoni- és baráti szálakkal való  összefonódás, egyéb félelmek, vagy épp a napi  praktikus dolgok megoldása teszik nehézzé, van akinél más.  Azonban ahol gyermek is született a közös frigyből és mindkét szülő igyekszik felelősen csemetéje jövőjére rátekinteni, ott a legnagyobb félelem mindkét szülőben a – “Mi lesz a gyermekkel, hogyan vehetek részt ezután az életében?” -kérdések körül forog. S nem alaptalanul. Egy felnőtt férfi, gyermekét szerető édesapa éppúgy szét tud esni ezen kérdések  és a ma előre predesztinálható megoldások súlya alatt, akárcsak egy aggódó édesanya. A társadalom ebben a kérdésben erősen matriarchális. Azt tekinti  természetesnek, hogyha egy válás után az édesanyánál van a gyermek elhelyezve. Ennek vannak ésszerű és fiziológiai magyarázatai is, azonban ha a gyermek már nem karon ülő, akkor ez nem feltétlenül indok mindenre. A gyakorlat azonban mégiscsak az, a válások többségénél, hogy – ez a nagyon fontos kérdés -, az egymás kezét örökre elengedő két  fél között nem lesz valódi megbeszélés tárgya, inkább ténykérdés. Az anyánál történő gyermekelhelyezés az alapkő. A legtöbb esetben mindössze annyi az egyeztetés az elváló szülők között, mikor s mennyi időt tölthet az édesapával a gyermek, s milyen időközönként. Így avanzsál az elváló édesapa, jóesetben is csupán  “vasárnapi” apukává. 

Ténykérdés az édesanyának, ténykérdés a rokonoknak, barátoknak, környezetnek, sőt, sokszor még a házasságot felbontó bíróságnak is, hogy a válást követően a kiskorú gyermek az édesanya felügyelete alá kerül. Pedig, ha a mélyére nézünk,  a mai világban már korántsem szükséges, hogy mindez  ennyire magától értetődően így történjen. Van ennél mindkét fél és a gyermek számára jobb megoldás is!. Az édesanya szerepe rendkívül fontos. Azonban sok nő éppolyan keményen dolgozik akárcsak a legtöbb  férfi. Sokat utazik, tárgyal, felelős döntéseket hoz,  egzisztenciát épít, sokszor neki sincs több ideje, türelme, ereje egy vagy két kisgyermek megfelelő és gondos nevelésére a legjobb szándéka mellett sem, mint az édesapának.. Mégsem történik meg az esetek nagy részében a két szülő között váláskor az ilyen irányú tényleges mérlegelés: Valóban jobb helyen lesz az egzisztenciáját építő, gyermekét szerető, de sokat dolgozó édesanyánál  a gyermek, mintha az édesapja is nevelné és megosztanák az ezzel járó feladatokat s örömöket? Pedig ha sikerül, ennek az igazi nyertese pont a gyermek lehet, akiért mindkét szülő a legjobban aggódott. Ez azonban a legtöbb esetben olyan mély érzéseket boncolgat, és olyan fokú önismeretet és objektivitást kíván elsősorban az édesanyától, amelyre házasság felbontásakor  sok esetben talán nem is képes  Pedig sorsdöntő jelentősége lehet minden érintett számára. Ha az elváló pár mégis eljut idáig, még plusz kellemetlenségekkel is szembe kell néznie, a szokatlanból fakadó társadalmi megbélyegzéssel. “Milyen anya az ilyen, elhagyja a gyermekét” és hasonló rosszindulatú kimondott vagy kimondatlan gondolatok, valamint ezzel párhuzamosan,   az édesapa is megkapja környezete “népítéletét”, amiért “elvette az anyától a gyermekét”! Pedig erről értelmes szülők esetén, szó sem lehet. s nincs is!  Csupán arról van szó, hogy a két szülő képes felmérni a lehetőségeit, képességeit, idejét és igyekszik a gyermek nevelése érdekében a lehető legjobb helyzetet kialakítani, még egy ilyen kellemetlen szituációban is.  A gyermeknek az a lehető legjobb állapot egy válás kapcsán, ha mindkét szülőre támaszkodhat és erőt, biztonságot meríthet mindabból, ahogyan a szülők viszonyulnak egymáshoz, ahogyan kommunikálnak egymással, ahogyan valóban Őt helyezik  saját maguk elé és nem a személyes játszmák veszik el az időt és  figyelmet. Megfelelő döntés meghozására,csak két higgadt, érzelmileg és értelmileg felnőtt ember képes, ahol az ego-t fel tudja váltani a másik érdekeinek figyelembevétele, akár önmaga elé helyezése is. Ekkor érezheti a gyermek azt, hogy a két szülő közül egyiket sem veszíti el, hogy továbbra is „Ő” a fontos mindkét szülő számára! Ebben a szövetségben szeretve és biztonságban van. Számunkra a megoldás a ma még kevéssé ismert úgynevezett „közös Felügyelet” volt, amelynek lényege, hogy a gyermek mindkét szülőnél otthon van és a két szülő együtt alakítja ki, kinél mennyi időt tölt, de a fő rendező elv a kölcsönösség és egyenlőség a feladatok megosztásában. Elvált férfiként és apukaként, immáron ötödik esztendeje nevelem így két kópé kisfiam, akik időközben már 11 illetve 12 esztendőssé cseperedtek. Természetesen, különélő  édesanyjuk éppen annyi időt tölt velük, mint én, heti váltásokkal.  Ezáltal, a kezdetben mindnyájuk számára olyan ijesztő kilátásokkal bíró gyermekelhelyezés, megnyugtatóan megoldódott és az eltelt esztendők alapján, látható módon kiválóan működik. A szülői szerepek megtartása mellett, azonban mindketten visszanyertük elveszített függetlenségünket, önállóságunkat is.

www.privatszfera.com